Maga a regény történetéről a következőket lehet a neten megtudni. E.M.Nathanson, már Kaliforniába költözött és újságíróként dolgozott, ahol egy veterán ismerősétől hallott a Filthy Thirtheen-ről. Egy a normandiai partraszállás előtt bevetett alakulatról, amelynek tagjai nem voltak hajlandók mosakodni, és különleges gyilkolókiképzést kapva, már a D-Day előtt megkezdték a zavarkeltést a fritzek közt. A legenda része lett 20 év múlva, hogy csupa gyilkosságért halálra ítélt volt, akik így kaphattak kegyelmet – vagy katonához, és nem gyilkoshoz való halált.
Nathanson 2 évig kutatott, szemtanúkkal, résztvevőkkel beszélt, nyilván egy tényfeltáró cikk érdekében. Bizonyítékot azonban nem talált az elítéltek-kommandóra sehol. Az összegyűlt anyagból viszont írt egy regényt, melynek előszavában fel is hívja a figyelmet, hogy a leírtak nem valós események. Maga a regény pedig karakterábrázolásokról, társadalomkritikáról, és lélektanról szól.
A II Világháborúban sok millió amerikai vonult be, és sokan életükben először találkoztak a saját városukon, államukon kívüli honfitársaikkal. Elképesztő egy élmény lehetett, másik nagy kedvenc, a Meghalsz Tengerész, is elég részletesen kitér erre. ( És Nekem is van némi személyes tapasztalatom, 1998-ban voltam még sorkatona, addig nem nagyon hagytam el szülővárosomat. De Tatán hirtelen ott találtuk magunkat, zalai parasztgyerek, újpesti, ferencvárosi vagány, budai mamakedvence, egy században. Ha mindennap csak hárman mondtunk el egy sztorit addigi életünkből, már az is tanulságos volt)
Szóval sok és sokféle amerikai került egyenruhába, és ezek gyakran hozták civil életüket is.
A Háború csak pár év volt, megnyerték, leszerelnek, vissza civilbe. Ahol ünnepelték őket, tanulmányi segélyt kaptak. Újonnan szerzett képesítéseikkel vállalkozni kezdtek, veteránszövetségek alakultak. Büszke emlékezések 20 év múlva gyermekeiknek a kandalló előtt ülve, kertvárosi házaikban.
A Piszkos Tizenkettő azonban nem ilyen amerikaiakról szól. Ők nem a Meghalsz Tengerész naiv középiskolás tengerészgyalogjai, sem az Easy század elit ejtőernyősei. Ők a szemét, akik szégyent hoztak az egyenruhára, Istenre, Hazára és az Almás Pitére.
Nathanson nem következetes abban hogy mind a 12-t és a többieket ugyanúgy bemutassa. Vannak igen részletesen megrajzoltak, Reismann, White, Posey, Franco, Lever, Maggot, Odell. Róluk megtudunk mindent, ők tulajdonképpen a főszereplők. Vannak kiemelt mellékszereplők, akik szintén nézőpont-karakterek. Kinder, Morgan, Bowren és Sawyer.
És vannak a vázlatos háttéremberek, Jimenez, Smith, Gilpin, Wladislaw, és Pinkey. Róluk alig tudni valamit, Jimenez egy pszihopata, Smith vallásos lett, Wladislaw chicagói, Gilpin vándor-melós volt az USAban, Pinkey, meg.. róla a nevén kívül semmi. Még a bűneik sincsenek megemlítve többnyire.
A P12 tagjai esetében nincs vita azon hogy bűnösök. Vagy tetten érték őket, vagy vallomást tettek, vagy végül önmaguknak ismerték be tettüket. Kivétel Sawyer, aki kilóg némileg a P12 közül. Frontot már járt, büszkeséget és rangot szerzett veteránként került a börtönbe. Végig tagadta a vádat, és a nyomozás sem tudta egyértelműen rábizonyítani a bűnösséget. A kiképzés során nem szarakodott, katonaként állt a dologhoz. Az ő részeiből pedig kimaradt az önvallomás, így hát a könyvből nem derül ki hogy valóban bűnös volt-e ?
Az elítéltek, még a börtönben sorsukra várva, majd a kiképzés közben, visszagondolnak életükre. Korlátolt déli bunkók, született szarháziak, árva lúzerek, diplomás feketék, analfabéta indiánok, chicagói proligyerekek. És történeteikből beleláthatunk a Nagy Válság utáni, a háború előtti Amerika árnyasabb oldalára. Nathanson ezeket az alakokat mutatta be a korai hatvanas évek boldogan megállapodott népének.
Franco, Maggot, Lever született szarháziak, és Odell élete felkavaró. De igazán küzdelmes sors Poseynek és Whitenak jutott. Analfabéta ute indián egy sivatagi rezervátumban az egyik, a másik diplomás több nyelven beszélő fekete. És mindketten a korlátlan lehetőségek hazájának perifériáján vannak. Nathanson bátran nyúl ehhez a jogaikban korlátozottak-témához, amit ekkoriban még botrányos volt felemlegetni, a polgárjogi átalakulás még csak épp kezdődött. Azt sem maradt ki – egy említés erejéig - hogy 80 éve az indiánokat épp fekete lovaskatonákkal támadták a fehérek. Most meg, ők ketten a fehér ember seregében akartak szolgálni hazafiként.
Mert a könyvben a szégyenérzet mellett megvan egyfajta naiv hazafiság is. Hogyan lesz 12 bűnözőmentalitású, kitaszítottból újra csapat, bajtárs, úgy mint több millió más honfitársukból. A két MPs altiszt sztorija is ezt a folyamatot mutatja be. Bowren tizedes kezdetben viszolyog a sittesektől, majd fokozatosan, ahogy részt vesz a kiképzésben, Reismann hatása alá kerülve végül még az akcióba is elkíséri a P12-t. Morgan őrmester ellenben a gyáva szarházi, aki képes keresztbe tenni az egységének, hazudni a parancsnokának, végül elárulja őket, csak hogy magát mentse.
Szintén visszagondol életére John Reisman százados is. Küzdelmes volt az ő gyerekkora is, chicagói olasz-zsidó vegyes házasságba születve. Ez a két nép is – bár nem mérhetők az indiánok és feketékhez - lenézett bevándorló volt, akik egymást is utálták, ahogy csak lehetett. Bár épp a harmincas évek végére kezdtek sokan egyetemekre bekerülni és komolyabb politikai és jogi pozíciókat is elérni. John/Joshua Reisman ebből kimaradt, még kamaszként élete majdnem olyan fordulatot vett hogy ő is börtönbe vagy siralomházba került volna. De megúszta, maga hibáiból tanulva lett az aki. Egy ravasz, sokat látott kalandor, aki talán épp majdnem megbicsaklott sorsa miatt tud durva és könyörületes is lenni. Márpedig a Lélektani Hadviseléses Kinder százados szerint ilyennek kell lennie az Amnesztia akció vezetőjének. A vele folytatott beszélgetések Reismannak is hoznak némi pluszt.
És éppen John Reismann figurája az egyik legnagyobb bánatom a filmben. Hiába játssza őt a veterán Lee Marvin, az ő kőarca inkább a Big Red One őrmesteréhez illik. Johnny Reismant inkább a szintén vegyes etnikumú proli Charles Bronsonnal tudtam volna elfogadni. Ő ez helyett inkább Wladislaw nevet kapta és szerepébe mixelve White tiszti rangját, Sawyer veteránságát. Meg a rendszer áldozata szerepet aki kis koncepciós perben ítéltek el.
Mixelték Maggotot is. A rasszista délin kívül belekerült Odell bűne is, meg egy kevés Smith Biblia idézgetéseiből. Hozzá Telly Savalas ördögi feje és már kész is volt a sablonos vallási fanatikus gyilkos.
Franco a filmben méltóbb sorsot kapott, pedig a könyvben pont ő az egyik legkérdésesebb karakter, akiben Reismannek meg kell bíznia.. White és Posey jelentéktelenek, persze nagy bátran épp csak utalnak a néger és indián témára. A többiek még inkább, párat teljesen újraírtak. És akció.
A film az sikeres lett, aláírom, tartalmazott mindent amit a kor ízlése elfogadott, és semmit amit nem, és a vége végül is megbocsájtás és hazafiság. Igaz megtűzdelték a kor háborús veterán férfisztárjaival, és ők alakítják is szerepüket, de egy remek karakterábrázolású, inkább lélektani regényből, egy szimpla pif-puf kommandós történet lett filmen. Kiherélve, gondosan lefaragva róla mindazt ami a regényben felkavaró, gondolatébresztő lehetett a kor olvasó közvéleményének. Aztán lett három, egyre gyatrább folytatása is, mert minél több bőrt kell lenyúzni.
Na ennyi a bánat. A könyv nagy olvasottságnak örvend, legalábbis Magyarországon legalább négyszer adták ki. A könyvborítók közül a két legjobbat raktam be képnek, nekem a második van meg. Ami amúgy a legelső kiadás, 1982-es.
De hogy ne csak dohogjak, elképzelem ezt mai TV sorozatként. Igaz, egy legfeljebb két évados lenne belőle. De mennyire jól ki lehetne hozni benne a karakterfejlődéseket? Visszatekintések a múltba, a könyv végén vázlatosan ismertetett rennes-i akció hosszabbra véve.. De jó lenne... csak ne Quentin Tarantinó, vagy Kurt Sutter kapja a rendezés jogát....
.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése