Már a Band of Brothers / Az elit alakulat sorozathoz hasonlítva?
A kettőt szokták együtt emelgetni, mint a II VH amerikai harcainak két különböző fronton, méltó bemutatását. Hát szerintem meg nem egyenértékű a kettő, a Pacific olyan nekem a Brothershez képest, mint a hírhedt Kisváros az Angyalbőrben sorozat után. Gyenge, vacak epigon.
Persze olvastam én is anno a lelkendező írásokat, hogy mennyire törekedtek az alkotók a valósághoz való hűségre, hogy a puskából kivetett tár hangja is olyan mint a dzsungelben, és hasonlók. Mindez nagyon szép csak éppen maga a történetek, sorsok bemutatása az ami teljesen elrontott, érdektelen.
Mert az már a sorozat vetítése idején feltűnt, hogy nézem-nézem az aktuális epizódot, és azt veszem észre hogy nem emlékszem mi történt az elmúlt pár percben... És később is, teljes lelki nyugalommal tudtam a sorozat nézése közben más is csinálni, netezni, vagy olvasni könyvet. Egyszerűen nem maradt meg a történet, nem kötött le a cselekmény. Márpedig ez, egy háborús sorozatnál azért elég gáz.
Nézzük hát a fő különbségeket.
A Elit Alakulatnál ugye egy csoportot követhettünk végig, kezdve a kiképzésük nehézségin, Toccoa-ban, majd Angliában, a D-Day ugráson át az Ardennekig és Bajorországig. Voltak a karakterek, a viccesek, a keményfiúk, a kívülállók, a tisztek. Volt személyiségük, egymás közti interakcióik, lehetett kinek drukkolni hogy túlélje, volt karakterfejlődés. A végén pedig voltak az idős túlélők visszaemlékezései.
A Hős Alakulat 3 vagy 4 külön úton járva próbálta az észak-nyugat európainál jóval összetettebb csendes-óceáni frontot bemutatni. Szintén 3 vagy 4 külön szereplőn keresztül. Ezzel még nem lett volna gond, hisz visszaemlékezés, oral history alapanyag volt hozzá, mégpedig nem is rossz.
A sorozat alapja ugyanis Hugh Ambrose, Stephen Ambrose tragikusan korán meghalt fiának könyve, a The Pacific volt. Innen választottak sorsokat, történeteket a sorozat írói anno. Maga a könyv nagyon jó, sok fotó az érintettekről és sok kis térkép is van benne. Hibájául talán azt tudom csak felhozni, hogy nagyon elaprózza a visszaemlékezéseket és sorsok ismertetését. Alig másfél oldal, és máris valaki más szereplőre vált, túl töredezett.
A gond a kiválasztásokkal, illetve a megvalósításukkal van.
Sikerült kiválasztani Joe Basilione-t, veteránt, a guadalcanali csaták hősét, az első napoktól harcolót, ez rendben is van. Róla családi levelek és visszaemlékezések valamint a korabeli médiában százszámra megjelent cikkek szólnak.
Szerepel kicsit a sorozatban Sidney Philips is, egy déli srác, aki már az elején bevonult, szintén részt vett Guadalcanal, majd Új-Guinea körüli szigetek harcaiban.
Bekerült Sid haverja, Eugene Sledge, egy másik fiatal alig 18 éves déli srác. Okés, rendben, Sledge-nek sok hazaküldött levele és háború utáni naplója bőséges információforrás.
De bekerült Mázlis Leckie is aki ebben a könyvben egy vázlatosan, éppen hogy megemlített tengerészgyalogos, Eugene Sledge haverjának, Sidney Philipsnek bajtársa. Mégpedig igen sajátosan kiemelt módon, ő egy egész részt kapott arra hogy egy csatában szerzett sokkja miatt nem tud vizelni és csak botorkál a gyengélkedőn. Egy teljes részt kapott ez, a 1x04-et..
Nem szerepel a sorozatban Vernon „ Mike” Mitchell haditengerész zászlós, bombázópilóta, aki Midway-től kezdve a Fülöp-szigetek felszabadításáig végig repült és harcolt. Ezt még megértem, a költségvetésnek sok lett volna egy anyahajó utánzat és repülők szerepeltetése.
Kimaradt viszont Arthur „Rafkós” Shofner tengerészgyalogos hadnagy sztorija. Ami viszont bűn nem csak hiba, már ha valóban az volt a sorozat készítőinek szándéka, hogy sokféle oldalról is megmutassák a csendes-óceáni frontot. Shofner hadnagy kihagyásával óriásit vétettek. Mert éppen az ő sorsa az ami igazán új ismeretekkel gazdagította volna az érdeklődőket. Próbálom összefoglalni, ami nem lesz rövid.
Rafkós Shofner ugyanis, a 4. ezred hivatásos hadnagyként Sanghaj nemzetközi negyedében állomásozott már jó ideje, ismereteket szerezve a Japán Császári hadseregről. 1941 novemberében (!) vonták őket vissza a Fülöp-szigetek védelmére, messze nem az volt az ő véleményük hogy a japánok nem fognak Amerika ellen támadni, számítottak rá. De bíztak a flottában, és MacArthurban, aki az egyesített USA-Filippinó hadsereg vezetője volt. Aztán tudjuk, mi történt, Pearl Harbor, majd partraszállás, a Bataan félszigeti harcok, ami MacArthur legendájának egyik alapja lett, majd visszavonulás Corregidor szigetére. Ide még sokáig be tudtak hajózni az US Navy tengeralattjárói , kimenekítve a Fülöp-szigetek elnökét Manuel Quezont és az állami aranykészletet. Valamint súlyosan sebesült katonákat és ápolónőket, akiket biztosan nem akartak japán fogságban tudni.
Majd MacArthur is elhagyta Corregidort, igaz őt és törzsét Roosevelt parancsolta vissza Ausztráliába. De Shofnernek ez nem számított, innen kezdve dühöt és ellenszenvet érzett iránta, főleg azért mert szerinte hamisan tájékoztatta a harcolókat a helyzetről.
Végül 1942 május 8-án megadta magát a Sziget, fél éves keserves ostrom után. Hogy időben is el tudjuk helyezni ezt, milyen hosszan is tartottak ki, alig 1 hónappal ez után a japán győzelem után került sor a sorsfordító midway-i csatára.
Shofnert ezután végighajtották Manila utcáin a bataani halálmenetben a japánok, de a filippinók inkább segítettek az amerikaiaknak. Az első tábor az éhezéses, könnyen kivégzős volt, de Shofner elkezdett egy szökés-csapatot szervezni. Majd át sikerült helyeztetniük magukat a déli Mindanao szigeti Davao táborába, ahol a japánok mezőgazdasági munkákra fogták őket jobb ellátásért. Kiderült van egy másik csapat is, ebben egy pilóta és egy haditengerész is volt, a két csapat összefogott, együtt szöktek meg 1943 áprilisában. És rátaláltak a partizánokat vezető Wendel Fertig tábornokra (valójában csak tartalékos ezredes) és az ő csapataival maradtak 1943 novemberéig, amikor egy amerikai tengeralattjáró kivitte őket Ausztráliába.
Még nincs vége de azt hiszem már ennél a pontnál mindenki egyet ért velem, ezt a sztorit szívesebben néztük volna mint Leckie vizelésproblémáit, Eugene néma pipázását és Basilione színésznős-románcát, igaz?
Shofnert Ausztráliában kitüntette MacArthur, aki azt át is vette, de megemlítette hogy nagyobb támogatással a partizánok sokat tudnának segíteni az amerikai hadifoglyoknak. MacArthur tudomásul vette ezt, de ez a dolog nem volt a szíve csücske, mert ő eddig azt hirdette hogy a Fülöp-szigeteken már nem volt esély semmi ellenállásra. A partizánmozgalom meg pont az ellenkezőjét bizonyította. A Fülöp-szigeteki partizánmozgalom nem egy nagyon feldolgozott téma azóta sem magyar nyelven. Tudtommal csak W.E.B Griffin tengerészgyalogosok sorozatának 7. könyve foglalkozik vele. (Pedig partizánnak lenni népszerű dolog volt - a háború végeztével legalábbis, amikor hirtelen megnőtt a számuk. Ahogy ilyenkor szokás ugye. Maga Ferdinand Marcos is ezt állította magáról.)
Shofner ezután betegszabira ment az USA-ba ahol megkérték, ne nyilatkozzon a sajtónak a fogolytáborokról, sokan keresték ugyanis a pearli és bataani kudarcok felelőseit, nekik jó muníció lett volna ez a Rossevelt kormány ellen... Kapott egy kis idegropit, felépült, elvégzett néhány tiszti tanfolyamot az új módszerekről, majd 1944 őszén szolgálatba állt a 3. hadosztály 5. ezredénél. Ő vezette az egyik zászlóaljat Peleilunál, megsérült hamar, katonai rendésznek nevezték ki ideiglenesen. Csak megjegyzem, befért volna a 3 epizódon át tartó peleliu-i jelenetek valamelyikébe. Részt vett tanácsadóként a Fülöp-szigetek felszabadításakor, ő adta meg a hadifogolytáborok pontos helyét, sok túlélő bajtársát mentve meg ezzel. De MacArthurt soha nem szűnt meg kritizálni. Felépült, kapott még egy esélyt, az okinavai partraszálláskor. Igaz eleinte a katonai rendőrség vezetője volt. De itt jött rá hogy a fogolytáborban elszenvedettek ellenére az okinavai civileket nem gyűlöli, ők éppúgy elszenvedői voltak a japán militarizmusnak. Rafkós később megkapja az egyik ezred parancsnokságát és részt vesz az okinavai harcok legsúlyosabb csatáiban. Majd, a fegyverletétel után abban a fura helyzetben találja magát hogy neki és csapatának kell a Kínában élő japánokat megvédenie a kínai civilektől. Szép kört járt be Shofner, Kínában indult, Kínában ért véget.
Szóval, ő maradt ki, helyette lett Mázlis, meg 3 epizódnyi Peleilu korallszigeteki csata. Amelyből szerintem ha valaki egyet látott az összeset látta.
De a bekerültekkel sem bántak szebben, a könyvhöz képest sterilebb, üresebb lett Sledge és Basilione is.
A valódi Eugene Sledge-nek volt ugyanis jó pár olyan tulajdonsága, ami mai szemmel nézve, kissé mellbevágó. Ő és haverja Sid derék déli srácok és barátok, akik a polgárháborús Dél harctereinek felkutatásával töltötték szabadidejük egy részét, a vesztes Konföderáció oldaláról szemlélve azt. Sid előbb került be a tengerészgyalogsághoz, mindjárt Pearl után, hamar Canalon találta magát, míg Eugene-t egyenlőre nem engedték szülei, fiatal kora miatt. Majd bejutott egy tisztképző egyetemi csoportba, de szándékosan megbukott, így végre 1943 nyarára kaliforniai Camp Elliotba került. Itt fedezte fel, hogy mennyi másféle amerikai is létezik, mint az ő, tiszteletreméltó déli vidéki orvosi családja. Ezeket a sokféle helyről érkezetteket, őszintén bajtársiasan szerette. Gyakran büszkélkedett bátyával Edwarddal, aki az európai frontra került tisztként, Eugene szeretett volna hozzá hasonlítani. Megmaradt szüleivel gyakran levelező déli keresztény jófiúnak, akinek nem tetszett, hogy Mobile városába mennyi sehonnai vidéki költözik a hajógyárak miatt. Valamint fegyverrajongó volt, akinek apja még a frontra is megküldte a National Riffle újságjait.
1943 végén találkozott a már hazafelé tartó Siddel, majd Eugene egysége bekerült a Pelelilun partraszállók közé. Ezt nem részletezem, 3 epizód volt. Utána Okinavára került, bajtársai nagy részével ezt is túlélte, de a 1946-ra tervezett nagy japán partraszállás túlélésében már nem bíztak a veteránok sem. Így az atombomba bevetését ha nem is kitörő örömmel, de felszabadultan fogadták, mert ezzel véget ért a vérontás mindkét félnek. Ő is Kínába került, ahol örömmel köszöntötték a helyiek, oldva ezzel kialakult depresszióját. De a háború végére oda volt zászlólobogtató optimizmusa. Szóval ő volt Eugene Sledge.
Ehhez képest a sorozatban egy alig beszélő, pipázgató, egyre üvegesebb tekintettel szemlélődő fiatal srác volt, szöveg alig. Érdekes lett volna ha az ő sorsát saját leveleivel narrálják.
Basilione még rosszabbul járt talán.
Valódi személyiségéből még kevesebb maradt. Kezdve azzal hogy a háború előtt két évig az US Army tagjaként járt már a Fülöp szigeteken, és beleszeretett az országba. Később tengerészgyalogosként is annyit beszélt Manila és a Fülöp szigetek felszabadításáról, hogy társai elnevezték Manila John-nak. Mindkét fegyveres erőhöz kisebb otthoni, raritani problémák miatt lépett be. Hamar őrmester lett, aki viszont nem erőltette a fegyelmet, ő maga is inkább bohém módon viselkedett kimenőn. Legtöbb fényképén szélesen vigyorgó mókamester volt. (Update, a Regiment Magazin 2018/2-es száma is engem igazol. Manila Joe-ról szóló cikk tele van vigyorgó fotóival.) De a harctéren Canalon, a Véres Hegygerinc csatájában kitüntette magát, és hazaküldték. Aminek kevésbé örült, mert tényleg sok volt az ünneplés és a kampányolás, hasonlóan mint a sorozatban. De ugyanitt egy hatalmas lehetőséget hagytak ki a sorozat készítők.
Joe Basilione és raritani családja ugyanis sokat tett az olasz-amerikaiak elfogadtatásáért. A pár ezer olasz bűnöző igencsak rossz fényt vetett volt a többmilliós keményen dolgozó olasz-amerikaira is az USA közvéleménye előtt. És hát ugye Mussolini hadseregének görög és afrikai bénázása nevetségessé tette az olasz katonákat. Az olasz-amerikaiak azonban meg akarták mutatni hogy az olaszok bizony jó hazafiak és jó katonák, ha jó országban és hadseregben szolgálnak. A Basilionék (Joe-nak 4 fiútestvére szolgált még) ebben a polgárjogi harcban is részt vettek.
Na erről nem tudtunk meg semmit, pedig ez, a háborús közvélemény megdolgozása érdekes lett volna.
Manila Joe további sorsa ismert, újra szolgálat egy új hadosztályban, házasság, majd a végzetes partraszállás Ivo Jimá-n.
Szóval ezek maradtak ki a sorozatból, ami bekerült, unalmas figurák, alig-párbeszédek, ezerszer már látott csatajelenetek. Maga Hugh Ambrose is igen visszafogottan nyilatkozik könyvében az okokról, a másféle média megjelenítési lehetőségeire hivatkozik, ami szerintem kamu. Úgyhogy most csak találgatok.
Az Elit Alakulat még a boldog clintoni békeidőkben készült. Más kor volt az, akkor még nem volt snassz hazafiasan visszaemlékező sorozatot készíteni. Az első epizódját 2001 szeptember 9-én (!) kezdték el vetíteni.
2010-ben amikor a Hős Alakulat került vetítésre, már más korszak volt, addigra már 9 éve harcolt a világban Amerika a terrorral szemben. Talán ezért ilyen félszívvel készült, nem volt már aktuális a hadbavonultak hősiességére, jó ügyre hivatkozni, érthető is ez kifordítottan valahogy.
Amit viszont nagyon nem tudok megbocsátani a sorozatnak, az egy igen durva történelemhamisítás, nem tudok rá jobb szót. A könyvbeli visszaemlékezések szerint, Noumea szigetén 1944 június 6-án este mozifilmet vetítettek éppen a pihenőknek. A vetítést megszakították, hogy bejelentsék, az európai fronton is partra szálltak, Normandiában. Eugene szerint a „föld valósággal rengett az éljenzésünktől”, ő pedig Edward bátyjára gondolt, akire felnézett.
A sorozatban ez a jelenet úgy került be, hogy a közlést kiüresedett zombitekintettel, reakció nélkül hallgatták végig a tengerészgyalogosok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése